Életem sokadik szakaszának kezdete valahol onnan indult, amikor párommal együtt úgy határoztunk, hogy elhagyjuk a számunkra oly kedvessé vált okinawai szigetvilágot, és nekivágunk a Csendes-óceánnak hátizsákos kalandorként.

No, de mielőtt túlságosan előre szaladnék a történetben, hadd írjak pár szót arról, hogyan is keveredtünk ebbe a startpozícióba.

Okinawa

Úgy alakultak a dolgaink, hogy öt és fél évet élhettünk Japán Jamaikájában – avagy Okinawa prefektúrában, a déli szigeteken. Teodóra japán szakos diák volt, mikor megpályázta az első okinawai ösztöndíját. Egy évet nyelv szakos hallgatóként töltött az okinawai Ryukyu Egyetemen, ahol az intenzív nyelvtanulás mellett az okinawai vallást és a sámánnők szerepét kutatta. A második ösztöndíjjal 4 évet töltött az Okinawai Művészeti Egyetemen textilfestéssel, kerámiával, festéssel és filmezéssel.

Hunor Okinawán szigonypuskával a kezében

Jómagam az okinawai amerikai katonai bázisokon találtam munkát gépszerelő technikusként. A szabadidőmben a helyi dobosokkal gyakoroltam, készítettem egy kürtőskalács-sütő gépet bicikli- és autóalkatrészekből népszerűvé téve a magyar édességet a szigeten, emellett pedig szigonypuskás halászként tarka trópusi halakat vittem haza vacsorára.

Az okinawai élet az óceán szerelmeseivé tett minket, rengeteget kirándultunk a szigeteken autóval, hajóval, biciklivel, igyekeztünk a legeldugottabb partokra is eljutni és búvárkodni, szörfözni, halászni.

okinawa tengerpart

A nagy döntés

Zajlott az életünk elég rendesen, úgyhogy talán érthető is, hogy meglehetősen hosszas vívódás és tanakodás előzte meg a döntést, hogy pontosan mikor is és hogyan hagyjuk ott ezt a számunkra oly kedvessé vált szigetvilágot. Összességében mintegy öt és fél évet töltöttünk Okinawán és a környező kisebb nagyobb szigeteken. Ennek eredményeképpen rengeteg élmény, emlék és barátság köt ide minket. Valahogy méltóképpen szerettünk volna búcsúzni itteni életünktől. Nem a repülőgép rohanásával, hanem inkább a hajózás sokkal emberléptékűbb szemlélődésével, ahol a fizikai sebesség nem gyűri maga mögé a lélek lassúbb haladását.

Élet Okinawán

Okinawa legnagyobb vitorláshajó kikötője a lakásunktól mintegy tíz perc sétányira található. Adja magát a helyzet. Ismerősöktől, internetről már régóta ismerős a “boat hitchhiking” azaz a “hajó stoppolás” fogalma. Milyen jó is lenne, ha találnánk valakit, aki vitorláshajóján elvinne minket, és így indulhatnánk neki életünk következő fejezetének, mely alapvetően az utazásról, új népek és kultúrák megismeréséről szól, meg talán sok egyébről is, amit ma még nem is  sejthetünk.

Vitorlás Okinawán

Kijelöltünk hát egy hozzávetőleges időpontot, hogy mikor is lenne jó elindulni. Tekintve azt, hogy japán vízumunk szeptember végével lejár és a Japánon belüli terveinkhez körülbelül két hónapra lenne szükségünk, ideális esetben augusztus első napjaiban indulnunk kell. Erre az időpontra koncentrálva szép lassan el is kezdtük lakásunk felszámolását. Hirdetéseket adtunk fel értékesebb holmijaink eladására, interneten, telefonon probáltuk megtalálni mely tárgyunkat ki tudná leginkább hasznosítani, tovább használni. Mindeközben persze egyetlen alkalmat sem mulasztottunk el, ha az időjárás engedte, rögtön kint voltunk a természetben. Teodóra leginkább szörfdeszkájával, én pedig szigonypuskámmal. Jó idő pedig bőven akadt, mivel nyár közepén vagyunk, gyakorlatilag minden nap, úgyhogy a keszülődésünk, pakolásunk meglehetősen lassú tempóval haladt.

Okinawán az út előtt

A várva várt telefon

Kényelmes tempónkból aztán egy telefonhívás zökkentett ki. A már említett közeli vitorláshajó kikötőből hívott fel az egyetlen személy, akivel már úgy jó fél éve összeismerkedtünk. Patrick tapasztalt hajós, svájci származású és évek óta ott él a vitorlás kikötőben saját hajóján hét éves körüli kisfiával. Nagyon sok időt nem töltöttünk még vele, de az alatt a néhány alkalom alatt, mikor együtt vacsoráztunk a hajóján, vagy csak úgy lementünk hozzá társalogni, keményfejű, meglehetősen öntörvényű, de alapvetően jóindulatú fickót ismertünk meg benne. Július 18-án azzal a hirtelen kérdéssel hívott fel, hogy akarunk-e vele hajózni. Kapott ugyanis egy munkát, miszerint egy hajót kell elvinnie az új tulajdonosának Okinawaról Shikoku-ra ami nekunk tökéletesen megfelelő útvonal a Japán főszigetek felé. Hirtelen ért a hívás legfőképp azért mert már 26-án pénteken indulni szeretett volna. Mivel azonban annyira beleillett az általunk elképzelt képbe, rövid hezitálás után úgy döntöttünk, vállaljuk, hogy szűk hét nap alatt eladjuk, elajándékozzuk az összes holminkat, összekészítjük a postán hazaküldésre szánt dolgokat, kiürítjük és kitakarítjuk a lakásunkat és péntekre két hátizsákkal készen leszünk az indulásra.

Lakásvásár a nagy út előtt

Hogy ez mennyire komoly bevállalás volt, igazán csak a következő napokban derult ki. Első körben le kellett mondanom a július végéig vállalt munkáimat. Aztán az előzőleg már nagyjából megszervezett búcsúesténkre kellett koncentrálnunk, ahová összehívtuk minden barátunkat. Erre az alkalomra ráadásul Tahiti táncelőadás is be lett ígérve Teodóra tánccsoportjával. Volt mit intézni bőven. Délelőtt lakásunkat vásártérré alakítottuk végkiárusítás jelszóval, ahová sokan el is jöttek, jónéhány holmink meg elment. Délután-este pedig táncelőadás, búcsúest.

A következő napokban meg éjszaka pakolás, nappal intezkedés, búcsúzkodások. Már-már feladtuk volna, mikor újabb lendületet adott, hogy Patrick az indulást kitolta péntekről vasárnapra, az időjárásra hivatkozva. Ily módon nagyjaból már el is készülődtünk mindennel, mikor szombaton dél körül felhívtam a másnapi indulást egyeztetni.

Az a bizonyos telefonhívás…

Ez is döntő telefonhívás volt. Mikor megemlítettem neki, hogy terveink annyiban változtak, hogy nem mennénk vele a teljes úton, hanem egy korábban útbaeső szigeten elbúcsúznánk tőle, teljesen elvesztette az eszét. Mint kiderült, számított arra, hogy a hajó vezetését megoszthatjuk, így amíg ő pihen, addig is haladhatunk. Megbeszélhettük volna a dolgot, de részéről megszűnt a kommunikáció. Többszöri hívásomat is káromkodva lecsapta. Ebben a helyzetben gyors és egyértelmű volt részünkről is a döntés, nem akarunk egy percet sem a nyílt tengeren tölteni valakivel, aki ennyire nem képes uralkodni magán.

Jó döntés volt. Ez már abból is érezhető volt, hogy a nagy rohanás, hajtás után fellélegeztünk, megkönyebbültünk. És mivel nagyon fáradtak voltunk, rögtön elmentünk aludni.  Ami pedig ezután következik, minden perc, minden nap ajándék. Érdekessége a dolognak, hogy mindez éppen Teodóra születésnapján történt, amire egyáltalán nem jutott energiánk semmivel sem készülni. De a döntés, hogy hagyjuk Patrick-et elhajózni nélkülünk, a születésnap ünnepét is elhozta végül.

Ily módon életem sokadik szakaszának kezdete körülbelül egy héttel kitolódott. Okinawát 2013 augusztus 6-án hagytuk ott párommal együtt, amikor is felbődültek a Kagoshimára induló menetrendszerinti hajójárat ménkű nagy kürtjei.

Megosztás