Grúzia az európai és ázsiai kultúrák állandó olvasztótégelye, a vadkelet kapuja, posztszovjet mennyország azok számára, akik „valami mást” keresnek. Groteszk változatosság és kifogyhatatlan mennyiségű természeti gyönyör egy háromnegyed Magyarországnyi területbe zsúfolva.

 

A szerelmem Sakartveloval (ahogy a grúzok hívják) másfél éve kezdődött, azóta pedig 4 alkalommal tértem vissza az országba. Ebben a cikksorozatban megpróbálom átadni azt a magával ragadó hangulatot, amit Grúziában érzek és, ami azonnal elönt, amikor rá gondolok. Essen hó, szakadjon eső, legyen tikkasztó meleg, bármikor visszamennék. És megyek is. Évről évre egyre többször. Bízom benne, hogy miután a végére érsz ezeknek a bejegyzéseknek neked is bakancslistádon lesz. Ha pedig menni szeretnél, menj mielőbb, ugyanis nem sokáig marad már Grúzia a kalandorok érintetlen Mekkája!

A grúz vadonban

Bár első utazásom mára valóságos imádattá nőtte ki magát, gondolnád, hogy nem indult valami fényesen? A kultúrsokk már a reptéren arcon vágott minket a különleges grúz feliratok és a ránk vetődő taxisok hatására. Akkor még nem volt tapasztalatunk az erőszakosan nyomuló taxisokkal, így beszálltunk annak az autójába, aki kb. elsőnek fogta meg a vállamat. Már az autóban voltunk de páran még mindig „hangosan ajánlkoztak” az ablaküvegen át. Sofőrünk úgy vágta táskáinkat a csomagtartóba, hogy beleremegett a kocsi. Elkergette hiénatársait és bevetődött hozzánk, majd bezárta az ajtókat, ami miatt abban a pillanatban nem különösebben éreztem magam komfortosan a bőrömben…
Elindultunk a Kutaiszi felé. Romos házak, üzemen kívüli benzinkutak, útszéli roncsautók mellett suhantunk el, miközben a recsegő rádióból szinte az autóból szűrődő kopogással szinkroban szóltak a grúz slágerek. Sofőrünk kérdezi: hova? Nem értjük, már az „ismerkedős fázisban” mondtuk, hogy a marshrutka állomáshoz szeretnénk menni. Mestiába, Svaneti tartomány székhelyére tartottunk aznap és a játék arra ment ki, hogy ő vihessen el minket. Első ajánlata 60 Lari / fő volt, amit mi udvariasan visszautasítottunk. Marshrutkázni szeretnénk!

Reggel 6 lehetett és ő állította, hogy naponta csak egy marshrutka megy Mestiába és az majd csak délután egykor indul. Spóroljunk tehát időt, menjünk vele, mindössze 50 Lariért. Köszönjük… inkább megvárjuk. Neten azért informálódtunk utazásunk előtt és úgy gondoltuk lesz korábban is járat. Megérkeztünk az állomásra, az autó még szinte gurul de emberünk kiugrik, majd visszazárja az ajtókat. Itt már kezdtem úgy érezni nem volt jó ötlet ide jönni. Sofőrünk miután váltott pár szót a fehér kisbusznak támaszkodó mogorva alakkal visszajött a kocsihoz, kinyitotta az ajtót és beszédre nyitotta száját. Mi nem vártuk meg, hogy mit akar mondani, kipattantunk, kezébe nyomtuk a pénzt és kértük a csomagjainkat. Azért csak elmondta, hogy a mogorva alaké lesz a Mestiába tartó marshrutka de, ahogy ő is mondta csak délután indul, tehát ragadjuk meg a lehetőséget és tartsunk vele 40 Lariért. Kitartottunk marshrutkás tervünk mellett, amit duzzogva elfogadott és nagy kegyesen még a csomagjainkat is visszaadta. Ott álltunk tehát Kutaiszi nem kimondottan bizalomgerjesztő negyedében, mellettünk egy fehér kisbusz szalmabálákkal a tetején, köpcös grúz kocsisok bámulnak felénk a távolból. Szemetet fúj a szél, kóbor kutyák kergetik egymást… kiköpött vadnyugat, Keleten.

A kezdeti félsz hamar elszállt. Mogorva úr, alias a Mestiába tartó marshrutka sofőre biztosított minket arról, hogy legkésőbb tízkor indulunk. Ahogy a nap magasabban járt, úgy telt meg élettel „pályaudvar”. Míg érkezésünkkor alig 1-2 autó állt a téren, egy órával később már mozdulni sem lehetett a Mercedes Sprinterektől és a közöttük hemzsegő kocsisoktól. Míg többségük hangosan és hevesen gesztikulálva beszélgetett, páran kis sámlikon ülve kockáztak. Idős asszonyok kezdték kipakolni portékáikat. Volt köztük lépes méz, churchkhela és természetesen chacha. A kies iparváros hirtelen izgalmasan pezsgő tébollyá változott. Teljesen belefeledkeztem eme csodás „csendéletbe” miközben McDonald’s-os kávémat, utána pedig sós, szénsavas Borjomi vizemet kortyoltam. Mogorva úr visszafogott dudálással jelezte: megtelt a kocsi, davaj! Bepattantunk és megkezdtük 5-6 órás utazásunkat Svanetibe, Grúzia egy elszigetelt, négy-ötezres csúcsokkal körülölelt tartományába. Aki Grúziában jár mindenképp próbáljon ki egy marshrutkázást, ami számomra vidámpark jellegű kalanddal ért fel. A grúz vezetési módszerekről sok rosszat lehet olvasni az interneten. Megnyugtatlak, ezekből minden igaz. Félsz nélkül előznek kanyargós szerpentinen akkor is, ha nem látják jön-e szembe valaki. Persze akkor is előznek, ha jön…  ilyenkor pedig padlógáz, jobbra rántott kormány, majd hangos kiabálás a forgatókönyv. Mogorva úr le se vette kezét a dudáról. Ez és időszakos hangos anyázása tartott minket ébren a hosszú út alatt, na és persze az, hogy helyenként mind a négy végtagunkkal kellett kapaszkodnunk.


 

Jó tanács: Ha hajlamos vagy a tengeribetegségre, érzékeny a gyomrod, mindenképp vigyél magaddal Daedalont, vagy hasonlót.


Úton-útfélen megálltunk, helyiek pattantak be, majd pattantak ki párszáz méter után. Többen be sem szálltak csak felpakoltak valamit a kocsira vagy annak csomagtartójába, ráütöttek kettőt az autó hátsójára és már indultunk is tovább. Mogorva úr nem először járt erre, mindig tudta mit hova kell szállítania. Takarmányt vitt, üzemanyagot kapott. Azt lepakolták a következő faluban, cserébe hordók landoltak a csomagtartóban, amit egy mindentől távol eső templomnál kaptak ki. Egy meghökkentően összeszokott és lenyűgözően hatékony káosz volt ez, amit nyugati turistaként a menetrend szerint közlekedő buszokhoz szokott szemünk nehezen tudott befogadni első látásra. Délidőben érkeztünk meg Tsiskhvariba (másképp Zizxvari), ahol elfogyaszthattuk életünk első hacsapuriját.

Nem akármilyen hacsapuri ez. Grúziát azóta keresztül-kasul bejártam és bátran állítom: ez a legjobb az egész országban. Hetven plusszos hölgyek sütik fatüzelésű tűzhelyen és ebben a juhtúrós/sajtos mesterműben benne van minden tapasztalat, amit az évtizedek alatt megtanultak, megfűszerezve egy cseppnyi grúz vendégszeretettel. Itt ugyanis már nyoma sem volt annak a lehúzásnak és törtetésnek, amit utazásunk első pillanataiban tapasztaltunk. A helyiek úgy néztek ránk, mint ha még sosem láttak volna turistát. Volt aki az ablakból integetett, voltak akik leültek mellénk. Mosolyogva, barátsággal. Itt már éreztem: jó helyen vagyok!

Kalandjaink a Kaukázusban persze nem értek itt véget, sőt. Lovakkal kaptattunk fel meredek hegyoldalakon, gleccserek tövében túráztunk, tradicionális grúz lakomán táncoltak és énekeltek nekünk, elhagyatott falvakban és hegyek mélyébe vájt barlangvárosokban bóklásztunk. Hamarosan indulunk tovább!

Megosztás