Üdvözlöm az olvasókat, Páldi Zoltán vagyok, a Zol-Indonézia blog szerzőjeként a Délkelet-Ázsiában elveszett utazók táborát erősítem. Blogbejegyzésem második felében az észak-szumátrai őserdőben tett túráról írok nektek. Az előző részt itt olvashatjátok.

Dzsungeltúra Észak-Szumátrán

Másnap délelőtt aztán dzsungeltúrára merészkedtünk pár helyi srác vezetésével. Bevallom őszintén, én alapesetben nem vagyok az ilyen jellegű programok híve, mert sok esetben az őserdei expedíciónak beállított attrakció valójában csak egy erdei sétát takar, amit egyedül is könnyűszerrel végigjár az egyszeri utazó. Tangkahan esetében azonban másnak bizonyult a felállás, negyedórányi séta után már olyan helyeken  jártunk, hogy egymagam az életben ki nem találtam volna onnan, a helyiek viszont tényleg (viszonylag) nagy magabiztossággal mozogtak. Útközben a dzsungel megmutatta számos szépségét, jártunk egy denevérekkel teli barlangban, láttunk friss orángután-fészkeket a fák tetején, mely az emberszabásúak hálószobájaként szolgál (az eredeti terv részét képezte volna a vadon élő orángutánok meglesése is, azonban ellustult fehérekként nem tudtunk időben felkelni reggel, s mire az erdőbe értünk, vörös szőrű rokonainknak már hűlt helye volt).

Szumátra

Végül a pár órás túra végeztével kilyukadtunk a Bantang folyó egyik különösen szép kanyarulatánál, ahol nagy meglepetésünkre az egyik sziklafal alján lévő hasadékból meleg víz tört fel, ami a hűs folyóvízzel keveredve egy ponton kellemes fürdővíz-meleget alkotott. Kellemes és romantikus volt itt megpihenni kicsit, további meghitt pillanatokat okozott az erdőben ránk akaszkodó piócák egymásról való akkurátus lepöckölgetése is – sajnos ezek a kis haverok ugyanúgy a dzsungel teljes jogú lakói, mint a makik.

A dzsungel belsejében

A folyóparton beért minket két másik helyi srác, akik a „könnyített útvonalon” érkezve felfújt traktorbelsőket hoztak magukkal. Nincs is jobb móka ugyanis annál, mint a traktorbelsőket úszógumiként használva visszacsorogni a faluba a gyors folyású patakon! Nem vízálló értéktárgyainkat a korábban említett pontyszállítás során már jól levizsgázott nejlonzsákokba csomagoltuk, mi magunk ruházatunkkal egyetemben meg már úgyis csurom vizesek voltunk az ezerszázalékos őserdei pára miatt.

Haverok Szumátrán

Elefántok – a dzsungel sztárjai

Tangkahan igazi attrakciója viszont még csak ezek után következett! Az egyik fő oka annak, hogy miért ide jöttünk a jóval egyszerűbben megközelíthető Bukit Lawang helyett, az a Conservation Response Unit nevű létesítmény volt, melynek célja a szumátrai elefántok védelme és a helyi közösségek integrálása az ökoturizmusba. A CRU-n keresztül a Tangkahanba látogató utazók különféle mókás és érdekes programon vehetnek részt a megszelídített elefántok társaságában. Ugyan nem a legolcsóbb mulatság az elefántosdi, a bevétel viszont a faluközösség tagjai közt kerül szétosztásra, akik ennek híján könnyen az illegális fakitermelés, orvvadászat vagy valami hasonló ígéretes területen lennének kénytelenek szerencsét próbálni.

Szumátrai elefántok

Kipróbálhatjuk, milyen az elefánt hátán lovagolni, mi több, egy kiadós erdei túrára is el lehet menni velük. Én először azt hittem, valami bejáratott sík placcon fognak pónigoltatni minket, de újfent tévedtem, alaposan bementünk a susnyásba, hegynek fel, völgynek le, kellett is kapaszkodni rendesen. Az elefánt a gyorsfolyású mély folyón is simán átkelt, nagyokat trombitálva. Itt jegyezném meg, hogy aki esetleg nem szívesen ül fel az állatra, annak van lehetősége olyan túrát tennie, amikor „csak” az elefánt mellett sétál, élvezheti tehát a szürke óriások különleges társaságát, de nem kell felmásznia a hátára. Egyébként az „elefántogolás” állítólag nem fáj az állatnak. A CRU minden egyes elefántjának saját „gazdája” van, aki kiskorától kezdve foglalkozik vele, a szoros kapocs pedig egyértelműen érezhető, az állatok szinte mindenhová követik a gondozójukat.

Dzsungelshow

A kirándulgatás mellett nagy műsorszám az elefántok fürdése, fürdetése is, amire a hét öt napján, napi két alkalommal (reggel és késő délután) kerül sor a Batang partján. Ez tényleg óriási élmény, az ormányosok először lubickolnak egyet, aztán lustán az oldalukra fekszenek, és hagyják, hogy a gondozók lesikálják a lábukat és a hasukat, végül pedig az arra járó bámészkodók is besegíthetnek a csutakolásba.

Tangkahani látogatásunk utolsó estéjén a szállásadónk, Vita tábortüzes grillpartit rittyentett a tiszteletünkre a folyóparton, melyen megjelent szinte mindenki, akit az ott töltött pár nap alatt megismertünk (meg az is, akit nem). Az étel egyszerű, de ízletes volt, a sör hideg, a gitárral kísért indonéz popslágerek belesimultak a Gunung Leuser-i este erdei zajával, én pedig szent fogadalmat tettem, hogy elviszem messzi földre a falu jó hírét. Aki tehát igazi dzsungelbéli élményekre vágyik, ne habozzon Tangkahanba menni!

További fotók a Zol-Indonézia facebook oldal fotóalbumai közt.

 

Megosztás