Üdvözlöm az olvasókat, Páldi Zoltán vagyok, a Zol-Indonézia blog szerzőjeként a Délkelet-Ázsiában elveszett utazók táborát erősítem. Észak-Szumátra számos szépséget és kalandot tartogat azon utazóknak, akik nem hőkölnek vissza a kihívásoktól és nem feltétlenül vágynak nyugati kényelemre. A világ legnagyobb vulkanikus krátertava, a Toba mellett a térség az erősen veszélyeztetett szumátrai elefántokról és az orángutánokról nevezetes, melyek egyedszáma az olajpálma ültetvények terjeszkedésével fordítottan arányosan alakul. Orángután-les és dzsungelbéli mókák okán a legtöbben a Gunung Leuser nemzeti parkban található Bukit Lawang falucskát keresik fel, a pletyka szerint azonban a hely – számos népszerű délkelet-ázsiai desztinációhoz hasonlóan – egy kicsit már „túlpörgött”, ezért mi a park túlsó oldalán található, kevésbé ismert, Tangkahan névre hallgató település meglátogatása mellett döntöttünk. WanderWelles vendégposztom első felében az ide vezető útról sztorizok nektek.

Szumátrai elefántok nyomában

A buszállomás gengszterei

Akik nem szeretnék agysejtjeiket a szumátrai tömegközlekedés kibogozására pazarolni, azok bérelhetnek autót sofőrrel Medan-ban, a különösebben nem turistabarát tartományi fővárosban. Én személy szerint mindig is szerettem a mély vízben kapálózást, ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy maszek módon jussak el úti célomhoz, meg kell viszont valljam, a Tangkahanba való eljutás több évnyi indonéz tapasztalattal a hátam mögött sem bizonyult egyszerűnek. Megpróbáltatásaink a Pinang Baris buszállomáson kezdődtek, mely számos ázsiai rokonához hasonlatosan rendezettségéről, tisztaságáról és átláthatóságáról híres, olyannyira, hogy csaknem úgy döntöttünk, a háromnapos őserdei vakációnkat inkább a terminálon töltjük (se). A buszvég hívogató vendégszeretetét tovább emelte, hogy már a bejáratnál ránk szállt egy csapat fogatlan, pörköltszaftos asszonyverős, susogós melegítős bandita, akik rendkívüli segítőkészségről tanúbizonyságot téve kétpercenként körbevettek, és elmagyarázták, hogy busz Tangkahan irányába nincs/nem is volt/elromlott/van, de nem innen megy. Persze ők segítenek autót bérelni, illetve elmehetünk egy másik busszal félútig, ahonnan ugyancsak az ő bizalomgerjesztő barátaik majd tovább visznek motorral. Ilyen vidámságokkal telt el két óra, majd befutott egy ütött-kopott busz, Tangkahan felirattal a repedt szélvédőn. A mosolygós sofőr elmondta, hogy a Pinang Baris terminál felett a gengszterek már rég átvették az uralmat, ezért az utasok a buszt rend szerint az út szélén intik le, az állomáson kívül, legközelebb, ha nem kívánjuk a fogatlan rosszarcúak társaságát, tegyünk inkább mi is így.

A fenti tanulságokon rágódva kezdetét vehette hát a nagyjából 100 kilométeres út, melyet cirka 5 óra alatt sikerült megtenni. Félúton az aszfalt is elfogyott alólunk, és végeláthatatlan olajpálma ültetvények közt zötykölődtünk tova, agyonpakolt teherautókat előzgetve a mocsaras úton.

Nem könnyű a közlekedés Szumátrán

Veszek egy kis halat, aztán mehetünk tovább!

A népes utazóközönség jól láthatóan már megszokta a spártai körülményeket. Az egyik utas, középkorú néne, egy ponton megállította a buszt, és lepattant 12 kiló élőhalat vásárolni, amit nejlonzsákba csomózva szervírozott neki az út menti kofa. Az óriási buborékra emlékeztető csomagot, a benne verdeső pontyokkal egyetemben a bajszos sofőrünk fél perc alatt a tetőre gumipókozta, majd indult is tovább a limbó hintó, igaz, a gyomorlifteztető úton pár kilométer múlva az egész pakk nagy csattanással leesett, szerencse/csoda, hogy ki nem durrant. Az élmény nem lett volna teljes egy durrdefekt nélkül, melyet követően a kerékcserét olyan pikk-pakk oldott meg a sofőr bácsi, hogy le se állította hozzá a motort. A hosszú és eseménydús úton egyébként elmondta, hogy legénykorában Medan és Jakarta közt vitt kamionokat (laza kétezer kilométeres táv), de aztán kiégett, és visszaváltott a Medan-Tangkahan viszonylatra, ami viszont szerintem ugyancsak nem egy nyugdíjas meló, lévén egy nagyobb esőzést követően (ami azért errefelé nem ritka) simán életveszélyessé/járhatatlanná válik az egész.

Durrdefekt

Tangkahanba érkezve aztán rögtön megtapasztaltuk, hogy megérte átesni az idejutás tortúráján. A falucska apró, bájos, az emberek cukik, minden zöld, mi több, még ki se szálltunk a buszból, már megjelent egy kiselefánt!

Elefánt a busznál

Tangkahan

A falu határában egy smaragdzöld színű folyó, a Batang folyik, melyen – itt-ott szédítő magasságban tákolt függőhidakon – átkelve már a Gunung Leuser nemzeti park (gy.k. „a” dzsungel) fogad minket. Tangkahan egy kissé túlbecsülte turisztikai kapacitását, mondhatni a falucskában lényegesen több „homestay” (fapados panzió) található, mint turista (konkrétan látogatásunk három napja alatt csak mi voltunk), ennek viszont pozitív hozadéka, hogy az ide látogatókat nagy becsben tartják a helyiek. Nem is volt gondunk a megfelelő szállás felkutatásával, épp mielőtt a trópusi monszun beütött volna, hogy megfűszerezze az estébe hajló délutánt. A mindent elmosó eső nem is jött rosszul, ugyanis az átmeneti otthonunk gyanánt szolgáló bungaló tetején elég hangosan buliztak a makákók és a selyemmajmok, úgy látszik, nekik elfelejtettek szólni, hogy a védett nemzeti park csak a folyó túlfelén kezdődik.

Megosztás