Sokan kérdezik, hogyan pattant ki a fejemből egy ilyen ötlet, hogy felcipelem a kerékpáromat Afrika legmagasabb csúcsára, a Kilimandzsáróra. Először is e mögött egy sokkal nagyobb terv, a Himalája Traverz Kerékpáros Expedíció áll. Ez egy 5000 km hosszú hegyikerékpáros és mászó expedíció a Himalája legmagasabban húzódó ösvényein, a Föld legmagasabb hegyláncának legkeletibb pontjától legnyugatibb pontjáig. Ehhez az utazáshoz szükség van egy rendkívül alapos, sok lépcsőből álló felkészülésre. A felkészülés egyik lépcsőfoka az Afrikai Bikepacking volt, mivel ennek a jellege kellőképpen reprezentálta a himalájai kerékpározást és mászást. Emellett a próbatétel mellett cél volt még a kerékpározás hirdetése (mely nekem általános célom az expedícióimmal) és Kittenberger Kálmán, híres Afrika-kutatónkról való megemlékezés.
Rólam
Néhányan, akik olvassátok ezt a cikket, ismeritek a kalandjaimat, de sokatoknak lehetek új, ismeretlen utazó. Zichó Viktor vagyok, kerékpáros és mászó világutazó. Az utazás az egyik legnagyobb kibocsátással társuló tevékenység az életünkben, így utazásaim során szeretném felhívni a figyelmet a legzöldebb, legegészségesebb utazási formákra – magyarul az ökoturizmust kívánom hirdetni. Az útjaim alacsony költségvetésűek és általában teljesen saját szervezésűek. Ezek során igyekszem úgy dokumentálni a történéseket, hogy az abból összeállított videó és képanyag másokat is inspiráljon a valódi kaland megismerésére.
Végül a nyár közepén Kittenberger első afrikai útját tűztem ki, mint követendő útvonal, és elkezdtem a tervezést. Az edzés gyakorlatilag folyamatos volt, hiszen a kerékpározást és mászást aktívan űzöm, rendszeresen járok a hegyekbe mind mászni, mind bringázni, túrát vezetni – ugyanis a WanderWell túravezetőjeként is tevékenykedek. Talán nem meglepő, ha azt mondom, a legtöbb felszerelésem megvolt már az úthoz. Ellenben eddig sose bringatúráztam bikepacking stílusban, ami miatt a táskák még hiányoztak. Mindig csomagtartós, oldaltáskás kerékpáros utazásokat csináltam, még nem tértem rá erre a szinte divatossá vált kerékpártúrázási irányzatra. Ennek az irányzatnak a lényege, hogy minél könnyebb, minimalista módon járjuk a világot mind terepen, mind aszfalton. A drótszamárra felpakolt csomagok, táskák semmilyen esetben sem lötyöghetnek, mozoghatnak, így minél közelebb kell kerülniük a vázhoz. Ezeket a táskákat még be kellett szereznem az úthoz, így vettem egy nyeregtáskát, egy nagy váztáskát, a kormányhoz viszont nem vettem táskát, mert oda csak a hálózsákomat terveztem rögzíteni, nemes egyszerűséggel két táskahevederrel. Megmondom őszintén, ezeket a táskákat az utolsó pillanatban vettem meg, az akklimatizációs túra előtt. Ilyet nyilván nem „illik” csinálni, hiszen egy út előtt célszerű legalább párszor kipróbálni minden egyes felszerelést, nehogy épp egy olyan helyen derüljön ki a probléma, ahol lehetetlen újat venni.
Akklimatizáció
Ez pedig egy, a Kilimandzsáró mászást megelőző fő tevékenységem volt. A magasabb hegyeken a levegő oxigéntartalma jóval alacsonyabb: 5500 méteren pont feleannyi az oxigén, míg 8850 méteren mindössze harmadannyi az oxigén a levegőben, mint tengerszinten. Az oxigénhiány súlyos problémákat, elsősorban tüdő- és agyödémát okozhat a szervezetben, viszont lassú emelkedéssel, fokozatos hozzászoktatással jelentős mértékben csökkenthető ennek az esélye. A testünk ugyanis képes több vörösvértestet termelni, amivel megnövekszik a vér oxigénszállító képessége. Ezt a folyamatot nevezik akklimatizációnak. Úgy döntöttem, hogy az akklimatizációt a svájci Alpokban fogom tölteni, és megpróbálok minél többet magasban aludni, lehetőleg 3500 m fölött. Egy akklimatizációs túra megtervezésénél elsősorban arra érdemes odafigyelni, hogy ne haladjunk sokat fölfele egyhuzamban. Ha napi 1000 m szintet teszünk meg, az általában véve optimális: nem túl gyors a szervezetnek, és legalább haladunk is. Persze ez a szám kb. 5000-5500 méterig működik. De hogyha 6-7 ezer méterre merészkedünk, már mások a számok, a vége fele jóval lassabban (napi 500 m szint) érdemes haladni. Ez az alpesi stílus lényege: lassú, folyamatos mászás fölfele. Ezt meg lehet csinálni akár nyolcezres csúcsokon is, de nem mindenki bírja – jobban mondva, valaki bírja akár nyolcezerig is ezzel a módszerrel. A másik módszer a Himalája stílus, amely során akklimatizációs köröket megyünk a hegyen, a fő csúcsmászás előtt akár többször is megközelítjük a csúcs magasságát, és sokszor alszunk magasan. Ezzel alaposabb akklimatizációt érhetünk el, hisz több ciklusban is nagy magasságban tartózkodunk.
Egy reggeli motivációs előadás megtartása után Ákos barátommal utaztam ki szeptember 23-án délután, hogy minél hamarabb felkapaszkodjunk a Berni-Alpok magaslataiba.
Ehhez elgurultunk Bettmeralp hegyi falu közelébe, és megközelítettük az Aletsch-gleccsert, Európa leghosszabb jégfolyamát. Az első éjszakát fenn töltöttük 2000 m magasságban, majd másnap elértük a gleccsert és lassan emelkedve, egész délutáni gleccsertúrával elértük a 2800 m-es magasságot. A gleccser kellős közepén sátraztunk, egy közel vízszintes részen. A gleccseren sátrazás megfelelő helyszínválasztással valójában kockázatmentes. Abban az esetben, ha egy viszonylag kompakt gleccseren járunk, és nem a hasadékmező kellős közepén támad kedvünk sátrazni, nem lehet nagy bajunk. Nyáron könnyebb dolgunk van ennek megbizonyosodására, hisz minden hasadék látszik, de ha télen jól körbejárjuk a helyet, vagy megnézzük a nyári műholdképet a környékről, úgy sem fogja elnyelni a gleccser a sátrunkat az éjszaka közepén. Furcsa hangok vannak, de többé-kevésbé nyugodtan lehet aludni.
Éjjel lefekvés előtt, mikor felkelt a hold, körbenéztünk és megállapítottuk, hogy ez a hatalmas jégmező és a környező havas hegyek olyan érzést keltenek, mintha az Antarktiszon lennénk.
Nem volt még itt egyikünk se, szóval nem épp racionális ez a felismerés, de valahogy mégis egy teljesen más világban éreztük magunkat, pedig sokat másztunk már hegyet és jó párszor aludtunk már gleccseren. Gigantikus méreteket ölt az Aletsch-gleccser, ahogy szerteágazik a Concordia menedékház környékén.
Hegyek között
Egy kiadós alvást követően reggel elég ócska időben indultunk el a Mönchsjochhüttébe. Pár órát kellett csak sétálni a gleccseren, de elég rosszak voltak a körülmények (volt, hogy csak pár méter volt a látótávolság és erősen havazott).
A házat valahogy kora délután értük el, és a szárítószobában elég sok mindent kiterítettünk – szinte üres volt a ház, szóval volt bőven hely. Töltöttük a telefonunkat, és felmentünk az étterembe egy teára. 3650 méteren már könnyen lehet akklimatizálódni, főleg, ha az éjszakát is ebben a magasságban tölti az ember. Így is tettünk, a menedékház mellett felállítottuk a sátrunkat és aludtunk egyet a csúcsmászás előtt. Itt Svájcban egyébként elég változó, hogy hol bivakolhatsz. A Matterhornon pl. szigorúan tilos sátrazni/bivakolni, kötelező a menedékházban aludni. Ezzel próbálják csökkenteni azt a tömeget, ami egyébként könnyen balesetet okozhat. Kevésbé frekventált helyeken és szezonon kívül már azért nagyobb a szabadság, de akkor persze a winterraum-ok (a menedékházak télen is nyitott, nem fizetős szobája) is rendelkezésre állnak. Érdemes utánanézni, hogy hol tiltják, mert a svájciak előszeretettel írnak ki horribilis pénzbüntetéseket.
Másnap reggel kristálytiszta ég fogadott, és csodás volt a naplemente, ahogy a friss hóval borított csúcsokat megvilágította. A Jungfrau 4158 m magas csúcsát másztuk meg úgy, hogy már 10 órakor a csúcson álltunk, és délután 1-kor már a gleccseren haladtunk lefelé. Valójában még egy éjszakát szerencsésebb lett volna eltölteni a Mönchsjochhütténél, viszont nekem be volt tervezve egy előadásom Budapesten a Vadászati és Természeti Világkiállításon, egy nappal a repülőgépem indulása előtt, így ideje volt hazafelé venni az irányt. Ismét ugyanott, 2800 m magasságban éjszakáztunk, majd másnap délután már a kocsinál voltunk.
Úton haza
Ákos vezetett. Elég jól vezet a hegyi utakon, remek érzéke van hozzá és jók a reflexei, a kocsit viszont nem kíméli. Ahogy a második hágón ereszkedtünk lefele, egyszer csak elszállt a kuplung. Nem lehetett sebességet váltani, mert nem emelt ki a kuplung. Megpróbáltunk hát eljutni egy szervizbe. Sajnos nagyon sok idő elment a szervizkereséssel és ráadásul a szervizben nem is tudtak segíteni az autón, mert a légtelenítés nem oldotta meg a problémát.
Hajnali fél 3 volt, a kocsi meg se moccant. Lemondtam az aznapi előadásomat. Másnap autómentés, trailerezés egy közeli városba. 160 ezer Ft csak a szállításért… Aztán kiderül, hogy 1 millió Ft lenne az aktuális szervizben megjavítani az autót. Nem élünk a kedvező ajánlatukkal, inkább körbetelefonálunk otthoni traileres emberek körül. Van, aki azt mondja, napi 15 ezer Ft-tól lehet trailert bérelni. Ákos kijön érte, míg én Afrikában vagyok. Áll az alku. Vonattal megyünk hazafele, ami meglepően jó áron van – 32 ezer Ft a jegy Bécsig (ott áll a másik kocsi), fejenként, a bringa szállítása pedig kevesebb, mint 7 ezer Ft. Kétségkívül ez a legjobb mód arra, ha az ember kerékpárral akar kijönni Svájcba – miután a vasúti közlekedés jóval fenntarthatóbb, mint az autós vagy a légi közlekedés, repülőn pedig egyébként is macerás a kerékpár szállítása. Másnap Győr mellett ébredtem, mert még át kellett vennem néhány szponzori holmit, és Győrben csomagoltam be a bringámat egy nagy kartondobozba. Repülőn ugyanis csak az erre tervezett bringaszállító táskában vagy kartondobozban utazhat a kerékpár. A dobozt elcipeltem a vasútállomásig, és felszálltam vele a Bécsbe tartó intercityre. Három ukrán srác úgy döntött, hogy jegy nélkül száll fel a vonatra, végül ők is a kerékpárszállító kocsiban kötöttek ki. A méretes doboz kapóra jött nekik, mindhárman bebújtak mögé és egész úton meg se mukkantak – nem is vette észre őket az ellenőr. Közben Meggyűlt a bajom a kenyai vízumigényléssel, mert nem jött meg a vízum – akárhogy is keresgéltem a spam mappában is. Úgy tűnt, hogy valószínűleg egy kamu vízumigénylő oldal áldozata lettem – ugyanis Kenyának több, ilyen kalóz vízumigénylő oldala is van. Ez a hivatalos. Emiatt át kellett tennem a járatomat, ami ismét komoly összegekbe fájt. Végül október 3-án este repültem ki Isztambulba, hogy egy 19 órás átszállással jussak el Nairobiba. Utólag átgondolva, biztos, hogy nem tettem volna ilyen sűrű programot egy afrikai utazás elé. Okosabb lett volna inkább hamarabb kirepülni Kenyába és a Mt Kenyán akklimatizálódni.
A cikket Zicho Viktor írta.