Aki Bukit Lawangból indulva bemerészkedik a szumátrai őserdőbe, több mint valószínű, hogy össze fog futni Minával, az orangutánnal. Az már csak a helyi vezetők felkészültségén és a saját józan eszünkön múlik, hogy mosolyogva, vagy véresen távozunk a találkozóról.
Az orangutánok nem háziállatok!
Még kölyökként rabolták el orvvadászok, akik aztán egy gazdag oligarchának adták el. Minát a négy fal között tartották, ahol nem volt lehetősége elég mozgásra. Rosszul viselte a bezártságot, így folyton „rendetlenkedett”. Ráadásul állandóan gyümölccsel tömték, így kamasz korára kórosan elhízott. Amikor a „tulajdonosai” nem lelték már benne örömüket, otthagyták a közeli rendőrségen.
Az indonéz kormány ezidőben kezdett bele egy masszív rehabilitációs központ kiépítésébe, hogy megvédjék az orangután fajt. Már ami maradt belőle…
Minát több másik orangutánnal Bukit Lawangba szállították, ahol aztán a parkőrök elkezdték visszaszoktatni a természetbe. Nem volt egyszerű feladat, hisz Mina sosem élt a dzsungelben, így nem tanulta meg az életbenmaradáshoz szükséges skilleket.
Mina tanul!
A parkőrök a többi orangutánhoz hasonlóan Minánál is azt a módszert alkalmazták, hogy éppen annyi élelmet adtak neki, amennyivel még nem halt éhen, de nem is lakott jól vele. Így Mina arra volt kényszerítve, hogy maga szerezze be gyümölcsöket az őserdőből. A parkőrök egyre mélyebbre vitték a dzsungelben, de mire visszaértek az erdő szélére, Mina már ott várta őket az autóiknál. Ő sokkal tovább volt bezárva mint fajtársai, és konokabb is volt náluk.
Ebben az időben volt még egy látogatóközpont, ahol a turisták rámpákról figyelhették a viszonylag kis területre koncentrálódott populációt. Nem voltak bezárva, hanem az erdő peremén éltek, mert még függtek a gondozóiktól. Az állatokat etetni már akkor is tilos volt, de ezt természetesen nem minden látogató vette komolyan, így Mina rászokott, hogy a turistáktól kolduljon. Történt egyszer, hogy észrevett egy hátizsák oldalán csüngő banánt, és megindult a látogató felé, aki ijedtében elkezdett kalimpálni. Mina megijedt, és megharapta a turistát, majd elkapta a karják. Hogy lekenyerezze a hatalmas állatot, a látogató odadobta neki a banánt.
Mina harap!
Minában azonnal rögzült, hogy a harapásért banán jár. A következő hetekben több alkalommal kapott el embereket és harapta meg őket, ha nem kapott tőlük gyümölcsöt. Szóbeszéd szerint többek között ez vezetett ahhoz, hogy a látogatóközpont mára bezárt, és az orangutánokat már csak őserdei trekking során lehet testközelből látni. Mások szerint azért szűnt meg, mert az orangután populáció elég erős lett ahhoz, hogy magára hagyják.
Ha ilyen dzsungeltúrára adod a fejed, több mint valószínű, hogy össze fogsz futni Minával. Felkészült vezetők mindig visznek magukkal több zacskónyi gyümölcsöt, amivel le tudják kenyerezni az állatot. Ilyenkor mindig van pár percünk megállni, fotózni, és csodálni ezt az elképesztő állatot, akinek megannyi emberi vonása van. Minának van már egy kölyke is, aki folyton anyja körül bohóckodik. Nehéz őket otthagyni, de ha fogytán a gyümölcs, menni kell!
Mina alapesetben nem jelent veszélyt ránk, ha van nálunk gyümölcs. Fontos viszont, hogy tartsuk tőle és gyerekétől a távolságot. Hallottam történeteket ostoba turistákról, akik ezt nem vették figyelembe, és meg akarták simogatni őket. Hogy mi lett a vége? Nem, általában nem az, hogy a turistát megharapta. Ilyenkor ugyanis a helyi túravezetők odarontanak, és az állat, valamint a turista közé állnak, hogy őket harapja meg Mina. Kedvenc túravezetőm karját végig sebek borítják, melyek kizárólag az emberi hülyeség miatt vannak ott.
Szumátra, az utolsó paradicsom
Sokat látott utazók szerint is Szumátra az egyik, ha nem a legalkalmasabb hely az őserdei trekkingekre. Pezsgő élővilág, káprázatos erdők, aprócska dzsungelmélyi falvak várnak ránk. Borneóval ellentétben egyelőre abszolút nem turistás, így szerencsére nem kell szelfirudak erdején átvágni ahhoz, hogy állatokat láthassunk. Bukit Lawang és környéke azért is elképesztően izgalmas úti cél, mert az egykori rezervátum helyén élő orangutánok kiváncsiak az emberre, közel jönnek hozzánk, így testközelből ismerhetjük meg őket.
