Hogyan lett a farkascibálásból kecskedobálás, és ez miért egy nemzeti sport? Miért tiltották a keresztény misszionáriusok a hintázást, és melyik sport érdekli leginkább az elzárt hegyi közösségekben élőket?
Kok boru – lovas csata kecsketesttel (Kirgizisztán)
Az egykori nomád kirgizek szerint az volt a leghősiesebb, aki lóháton addig tudott üldözni egy farkast, míg a szegény állat teljesen ki nem merült. Az üldöző így puszta kézzel, lóhátról el tudta kapni, majd élve haza tudta vinni az állatot.
Hazaérve a kevésbé hősiesek megpróbálták elvenni tőle a farkast. Ebből egy lovas birkózás kerekedett. Bár akkoriban a hősies küzdelmet látták benne, ma méltán felháborodhatnánk az élő farkas halálra rángatásától. A játék jelenlegi verziója már csak nevében utal az eredetére: көк бөрү, (ejtsd: kök börü) kirgizül kék farkast jelent. Ma egy egy kecskét vágnak a játékhoz.
Kirgizisztánban a ‘70-es évektől szabályozott, négyfős csapatokban játsszák a kok borut, ahol a cél a kecsketest megszerzése, majd egy kőgyűrűbe (казан) való bedobása. A nemzeti sport során csak lóhátról szabad a testet felemelni, egymást tilos ütni, de ezeken kívül szinte nincs szabály. A játék gyakorlatilag egy lovas csata, ahol a játékosok egymást próbálják kilökni a nyeregből, miközben a 35 kg-os kecskét felemelik a földről, és igyekeznek bedobni a kőgyűrűbe.
A játékot nem mindenki támogatja. Leginkább a fővárosban, Biskekben élők tartják primitívnek és agresszívnak. Az ország nagy része viszont követi, és a hegyi pásztorok minden nyáron ezt játszák.
Kiiking – extrém hintázás mint nemzeti sport (Észtország)
Az észtek magasabb szintre lendültek a hintázásban, mint bárki más. Az egyszerű játék összefonódott a kultúrájukkal, kapcsolódott a vallásukhoz, és mára a nemzeti sportjukká vált.
A kereszténység felvétele előtt (13. század) minden észt faluban állítottak hintát, aminek lengése hitük szerint a tavasz kezdetét csalogatta közelebb. A hinták általában a főtéren álltak, ahol a piac és az ünnepek helye is volt. Innen a neve a faluközpontoknak, amiket Észtországban „hintahelynek” hívnak. A keresztény papok szemében azonban a hintázás egy pogány mágiának számított. Apropót adott az erőszakos térítőmunkára, ha találtak egy hintát a településen.
1993-ban a hagyományt tisztelve Ado Kosk találta ki a hintázás sport változatát, a kiikinget, ami azóta egész Észtországban elterjedt. Sőt, már nemzetközi versenyeket is rendeznek. A sportoló egy stabil állványról fémrudakkal lelógó hintán állva addig hajtja a hintát, amíg sikerül átfordulnia. A nemzeti sport nehézsége a hinta rúdjainak meghosszabbításával növelhető. Alapvetően biztonságos, bárki által játszható sport, azonban a 4–5 méter hosszú hintával való átfordulás már nagyon komoly technikát és erőt igényel. A női világrekord jelenleg az 595 cm sugarú teljes kör, míg a férfi rekord a 743 cm-es átfordulás.
Kabaddi – (le)fogócska (India, Banglades, Pakisztán)
A kabaddi az indiai szubkontinens egyik legősibb és legnépszerűbb játéka. Bangladesben a krikett után ezt követik a legtöbben. A sport félistenként tisztelt sztárokkal, fényekkel, üvöltő zenével, füsttel díszített stadionokkal, és hatalmas költségvetésű meccsekkel jár. De mégis milyen fogócska az, amit ekkora rajongás övez?
A kabaddit két hétfős csapat játssza egy beltéri pályán, ahol mindkét csapatnak van egy felfestett térfele. A cél, hogy egy-egy játékos átmenjen az ellenfél térfelére, ott minél több játékost érintsen meg, majd visszaérjen a saját területére. Ha sikerül visszaérni, annyi pontot kap, amennyi játékost megérintett, illetve plusz egyet, ha elér a pálya hátulján húzott vonalig. Eközben a védekezők próbálnak menekülni előle, illetve, ha mégis meg tudott valakit érinteni, akkor próbálják megakadályozni a támadó visszatérését a saját területére. Ha sikerül lefogniuk, akkor ők kapnak pontot. Minden pontvesztes kiesik az adott támadás végén. Akár azért, mert a támadó megérintette és visszaért, akár azért, mert támadóként nem tudott visszaérni.
A ’47-es függetlenedés előtt az indiai brit hadseregben is játszották a katonák. A nemzeti sport jelenleg iskolai testnevelés órán is gyakori. A neves klubok, mint a Bengaluru Bulls, vagy a Telugu Titans hihetetlen népszerűségnek örvendenek. Sok százezer fiatal álmodozik az ezekbe való bekerülésről.
Calcio Storico – Ha Spartacus és Messi egymás ellen játszana, ez lenne a sportjuk (Firenze)
A firenzei Calcio Storico a legagresszívabb és legveszélyesebb sportok között szerepel. Nincs sok szabály a játékban. Adott egy homokos küzdőtér, ahol a két huszonhét fős csapat feláll egymással szemben. A cél, hogy egy labdát átjuttassanak a százméteres pálya végében egy palánkon. Az ellenfél ezt teljes testi erővel és brutalitással próbálja megakadályozni. A játék 50 perce alatt folyamatos verekedés, véres testek őrjöngő birkózása, és a sérültek mentése zajlik. A hagyomány szerint olyan fontos ez a sport a firenzeieknek, hogy 1530-ban akkor is megtartották a meccset, amikor a várost V. Károly seregei ostromolták.
Firenzében négy városnegyed állít ki csapatokat, amelyek egy-egy hagyományos színt viselnek. A játékosok helyi lakosok, akik a hétköznapi munkából lépnek a pályára. Éppen ezért a kerületek teljes szívvel drukkolnak a saját csapatuknak. Hosszas készülődés, felvonulás, majd közös ünneplés követi a meccset.
Ha még több érdekességről olvasnál, ne hagyd ki a legfurcsább halotti szokásokról, vagy a namíbiai gyémántlázról szóló cikkünket sem.
(Fotók: Shutterstock, Ambrus Gergely)