Vannak különös helyek a Földön, ahol nem számít a halál. Ahol nem szakad ketté az élők és a holtak birodalma, ahol nincs áthidalhatatlan szakadék az e világ és a túlvilág között.
Egy távoli, trópusi tenger által körül zárt sziget, az indonéziai Sulawesi (Celebesz) meredek, sűrű párában úszó, déli hegyvonulatainak védelmében él egy rejtélyes népcsoport, melynek tagjai között egyaránt akadnak elevenek és holtak.
Ez a vidék Tana Toraja, vagyis a toraják földje, akik úgy hiszik, hogy az élet fonala nem szakad meg az utolsó szívdobbanással, a testet éltető lélek nem száll el az utolsó lélegzettel. Számukra természetes, hogy az ember a halál beállta után is él, akit így etetni, itatni és öltöztetni kell.
Toraják
A toraják, művészi faragásokkal díszített, vízibivaly szarvakkal ékesített, cölöpökön álló, csónak formájú házaikban a dél felé eső szoba mindig az elhunyt családtagoké, akik a közös étkezéseknél is külön fenntartott helyet foglalnak el. Udvariatlanságnak számít, ha egy látogató nem köszön illendően a bebalzsamozott, és asztalhoz ültetett halottnak, aki valójában nem is halott, csak beteg, és bár bőre már rég a csontjára száradt, azért még nagyon is jelen van, és része a közösségnek.
Bármerre járunk Tana Toraja hegyei közt, barlangok mélyedéseiben, meredek sziklafalak kilógó párkányaira kötözve, esetleg magas fák odvába vájva mindenütt különös sírokra bukkanhatunk. A toraják számára hosszú az út, míg valaki a halál beálltától a végső nyughelyére térhet.
Bivalyáldozat
A temetési szertartások elengedhetetlen része a vízibivalyok leölése, ugyanis e nagyszerű állatok lesznek azok, akik a halott koporsóját húzzák majd a túlvilág birodalmában, a toraja mennyország, a Puya felé. Minél több bivaly esik áldozatul a mészárosok macsetéjének, annál magasabbra juthat az elhunyt a másvilágon, és annál magasabbra kerül majd a koporsója is a sziklasírban. Egy átlagos temetésen húsz-huszonöt állat kerül levágásra, de a gazdagabbak és a társadalmi elithez tartozók nem ritkán száznál is több jószágot fognak igába a sikeres mennyei utazás érdekében.
A bivalyáldozat azonban drága mulatság. Még az olcsóbbak is félmillió forint körüli indonéz rúpiába kerülnek darabonként. Ha figyelembe vesszük, hogy az ottani átlagkereset ennek az összegnek az egytizedét sem éri el, világossá válik, hogy bizony nagyon sokat kell spórolni, míg összejön a legalább két tucatnyi, túlvilágra való vontatóerő.
Ahol a holtak velünk élnek
A hagyományos toraja lakóépületek, a hajlított, csónak formájú tetővel ellátott tongkonan-ok észak-déli tájolásúak, és a világ tengelyét szimbolizálják. Az északi oldal az életet, míg a déli a halált és elmúlást jelképezi. A halott családtagok ezért a ház dél felé eső szobájában kapnak szállást, míg a család többi tagja az északi oldalon lakik. Az élők naponta háromszor visznek enni- és innivalót a déli szobába, illetve kávét és cigarettát is, hogy az ott lakóknak semmiben ne legyen hiányuk.
Az élők úgy tekintenek a halottaikra, mint olyan betegekre, akik már nem mozognak, így segítségre szorulnak. A közös családi fotókon ezért teljesen természetes, ha számunkra néhány furcsa és egyenesen elborzasztó külsejű családtag is együtt mosolyog a többiekkel – már amennyiben egy felöltöztetett, baseball sapkás csontváz mosolyogni képes.
A toraják szerint a halál pillanata csak akkor érkezik el, amikor a messze földről megérkező rokonság, barátok, ismerősök mind összegyűltek, a fáradtságos munkával, drága áron megszerzett vízibivalyok felsorakoztak a díszesen felravatalozott koporsó előtt, és megvillan a penge az áldozatot bemutató mészáros kezében. Csak ekkor mozdul meg a koporsó, és a benne fekvő csak ekkor kezdi meg túlvilági utazását.
Ceremónia
A tér csakhamar véres csatakká változik a körtáncot járó és éneklő gyásznép lába alatt. A szertartás rendszerint napokig, de akár hetekig is eltarthat. A leölt állatok húsát szétosztják a résztvevők között, illetve lakomát készítenek belőle a gyásznép számára.
A temetés végén aztán a koporsókat meredek sziklapárkányok kiszögelléseire függesztik, vagy a környéken oly sűrűn előforduló barlangok hasadékaiba helyezik. A sírhelyek elé gyakran az elhunytakról mintázott, fából faragott szobrokat, úgy nevetett tautau-kat állítanak, melyek szerepe, hogy a holtakat tovább reprezentálják az élők világában.
Amennyiben egy toraja gyermek számára nem adatik meg a hosszú élet ajándéka, és még csecsemőkorában meghal, úgy a testét egy sudár fa törzsébe vésett odúba fektetik, majd a nyílást fahánccsal gondosan beborítják. Hitük szerint, ha a kisded nem cseperedhetett fel életében, úgy majd a fával együtt fog megnőni.
Az élet a Toraják szemével
A toraják kapcsolata a halállal merőben más, mint ahogy azt mi megszokhattuk. Számukra mindez természetes és magától értetődő, az élet része, így azt nem kell sem elhallgatni, sem eltitkolni. A brutális, és olykor félelmetes temetési rituálékon nyoma sincs az általunk ismert letargikus gyásznak és szomorúságnak.
Olyan örömünnepek ezek, melyek egy hosszú, az élet végén is túlnyúló élet betetőzését jelentik.
Sulawesi meredek szurdokvölgyekkel, kanyargós folyókkal átszőtt vidékén csak nehézkesen járható, az esőzések miatt gyakran használhatatlanná málló utak kötik össze a lakott területeket. Így a toraják hosszú évszázadokon keresztül elzárva élhettek a külvilágtól. A szigetvilágot meghódító hollandok különösebb gazdasági érdek híján, nem firtatták a hegyek között megbúvó furcsa népséget, és nem is léptek velük kapcsolatba egészen tizenkilencedik század végéig.
Az eredetükről több legenda szól. Az egyik szerint, őseik a mai Kambodzsa területéről keveredtek Sulawesi partjaihoz, és hasonlóan a többi környező népcsoporthoz, ők is fejvadászattal foglalkoztak. A toraja, vagyis to riaja elnevezés a Dél-Sulawesi-i bugisoktól származik, és egyszerűen csak hegyvidéki embert jelent. Eredendően a torajákat nem lehetett egyetlen népcsoportnak tekinteni. Az, hogy ma már változatos, de egységes etnikumot alkotnak, nagyon sok tekintetben a tizenkilencedik század második felében, Sulawesi déli részein egyre erőteljesebb hullámokban terjedő iszlám vallásnak köszönhető.
A századfordulón a holland gyarmati kormányzat aggódva figyelte Dél-Sulawesi fővárosa, Makassar környékén egyre csak szaporodó mecsetépítéseket és az egyre hangosabb énekszóval Allah imádására buzdító hittérítőket. Ebben a helyzetben a különös hegyi emberek, akik egészen sajátságos hagyományokat és szokásokat ápoltak potenciális jelölteknek tűntek fel a nyugati keresztény misszionáriusok szemében.
Vallás a Toraják körében
Tana Toraja lakói közül azonban csak kevesen tértek át Jézus Krisztus követésére, köszönhetően annak, hogy a gyarmati kormányzat magasra emelte az adókat és 1909-ben betiltotta a toraja elit számára rendkívül jól jövedelmező rabszolga kereskedelmet.
A 30-as években azonban fordult a kocka. A torajáknak egyre többször kellett szembenézniük a délvidéki muszlimok támadásaival, mellyel szemben a gyarmati kormányzat nyújthatott katonai védelmet, ha és amennyiben a hegyvidéki emberek megkeresztelkednek.
A második világháború után összeomló gyarmati rendszer kaotikus éveket hozott a Sulawesi szigetén élő népcsoportok életében. A muszlim – keresztény ellentét kiéleződött, és egy tizenöt évig tartó gerillaháborúhoz vezetett. Az 1965-ös indonéz vallásügyi elnöki rendelet is csak tovább bonyolította a helyzetet. A döntés értelmében az Indonéziához tartozó valamennyi sziget lakójának választania kellett az állam által elfogadott öt vallás – az iszlám, a katolikus, illetve protestáns kereszténység, valamint a hinduizmus és a buddhizmus – valamelyikéből.
Tana Toraja vidékén ekkoriban már ugyan hangosan kongtak a harangok az elmúlt évtizedek alatt felépült keresztény templomokban, de köszönhetően annak, hogy az itt élők csak viszonylag későn találkoztak a nagy világvallások követeivel, szokásaik nagy részét megtartották, és buzgón gyakorolták. A szentmise és az istentisztelet jól megfért a drámaian brutális bivalyáldozatokkal és a különös halottkultusszal.
A toraják tehát vakarhatták a fejüket, mert a saját maguk által Aluk To Dolo-nak, vagyis az Ősök Útjának nevezett tradíciójuk inkább volt animista és megalitikus hiedelemvilág, semmint valamely tételesen kidolgozott, nagy múltú világvallás rendszerébe beilleszthető tanítás.
Kompromisszumos megoldás
1969-ben különös megállapodás született. A toraják, amennyiben templomba mennek, kereszténynek számítanak. Amennyiben pedig bivalyokat áldoznak, úgy hinduknak, mivel egyedül a hinduizmus gazdag és színes panteonja engedi meg azt a rugalmasságot, mely képes befogadni a toraja Ősök Útját.
Egészen a 70-es évig Tana Toraja jóformán ismeretlen volt a nyugati világ számára. Az évtized derekán azonban néhány kalandor lelkű európai utazó felkapaszkodott a meredek hegyoldalakra, hogy bepillantson az élők és a holtak különös birodalmába. Amit ott találtak, rövid időn belül az érdeklődés fókuszába helyezte a hegyi emberek világát. Azóta a világ minden részéről érkeznek ide antropológusok, szociológusok és nem utolsó sorban persze, turisták. A Toraják Földje ma Indonézia egyik legkülönlegesebb desztinációja, ahol szemtanúi lehetünk egy máshol már rég feledésbe merült archaikus kultúrának. Azoknak az utazóknak, akik nem csak a fehér homokos partokra, édenkerti szigetekre kíváncsiak, mindenképpen érdemes Tana Toraját felvenni a bakancslistájukra.