Ahogy a repülőtérről menet a belvárost átszeljük, megkapjuk az első benyomásokat Kabulból. A több dombra is felkúszó szegények lakta vályogházak jól megférnek a modern, nyugatias toronyházak és hivalkodó villák mellett. Rövid regenerációs pihenő után elindulunk felfedezni a Selyemút egykori kiemelt városának nevezetességeit. Pár kilátópont érintésével jutunk el a főként síita hazara kisebbség által látogatott XVII. századi, perzsa stílusú kabuli “Kék Mecsetbe”. A legendák szerint hosszú ideig itt őrizték Mohamed próféta saját kezével szőtt köpenyét. Következő megállónk a Nemzeti Múzeum. Nem titok, a rengeteg háborúskodás rendesen megviselte a múzeumot: számos értékes tárgyat loptak el. Mégis a Selyemúthoz és Baktriához kapcsolódó termek igazán szemléletesen mutatják be a kora középkor virágzó időszakát. Folytatva utunkat a dudálásoktól hangos kabuli utcákon jutunk el a főváros egyik legnyugodtabb szegletébe: Bábur kertjébe. A teraszos kiépítésű, fallal körülvett kert még ma is azt a célt szolgálja, amit egykor az Indiai Nagymogul Birodalom alapítója neki szánt: pihenésre és feltöltődésre. A pazarul felújított paloták is visszahozzák a XVI. század pompáját. Visszatérve a csendből a zajos valóságba, az esti forgatagban keresünk fel egy éttermet, hogy megkóstoljuk az első afgán kebabunkat – lesz meg pár!

Noha, már az Afganisztán felé repülésünk utolsó szakasza is elképesztően látványos volt, a Kabulból az “Észak” fővárosába, Mazar-i Sharifba való “panoráma” repülésünk lesz az a pont, amikor teljesen világossá válik számunkra, miért hívták az országot “birodalmak temetőjének”, s miért alakultak ki azok a sajátosságok, amik a mai napig meghatározzák az itt élők mentalitását, társadalmi és gazdasági helyzetét. Mindezek ellenére igaz itt is a mondás: “Ne ítélj meg könyvet a borítójáról!” Vagyis a fentről kopárnak és élettelennek tűnő, valamint hódítókat valóban megállító Hindukus völgyei odalent élettel vannak tele. Mazar-i Sharifba érkezve egyből érezni fogjuk, hogy ez egy másik világ. Az észak felé – földrajzilag és kulturálisan – nyitott és végtelen síkságot csak a közeli Amu-darja szakítja meg. Az utcaképet tuktukok színesítik, míg a friss gyümölcsöket áruló standok jelzik: Mazar az ország éléskamrája. Érkezés után elintézzük az engedélyeket a másnapi mecsetlátogatáshoz, majd a rendelkezésre álló időnkben felfedezzük a mazari bazár sorait.

Ha valaki eljön Afganisztánba és nem kell át autóval a Salang-hágón, az nem volt igazán az országban! Amit fentről megcsodáltunk, azt most alulnézetben éljük át. Évezredek óta ez a közlekedési folyosó jelenti a kapcsolatot Kabul és az északi területek között. A festői tájakon át vezető út nagy része jó állapotban van, de a hiányzó részekre nehéz szavakat találni: köves-kátyús-poros szakaszok, ahol mindenki próbál haladni a maga módján. Kamionok és kisautók folyamatosan kerülgetik egymást; itt a KRESZ szabályai végképp nem érvényesek! Egyszerre lesz idegesítően kellemetlen és viccesen maradandó élmény – hozzáállás kérdése. Mielőtt elérnénk a “legjobb” szakaszt, ellátogatunk egy III. századi buddhista sztúpához is, amit egyben faragtak ki az alapkőzetből. A kb. 3800 méter magasan fekvő szovjetek által épített alagúton átkelve megkezdjük hosszú ereszkedésünket Kabulba. Jó érzés lesz szállásunkon elnyújtózni.

Bamiyan vallási-történelmi szempontból egymagában képviseli a Selyemút világát: különböző népek által számos vallás érkezett a völgybe – köztük a buddhizmus is. A város neve talán nem ismeretlen a magyarok számára sem: 2001-ben, első uralmuk idején, itt robbantották fel a tálibok a két monumentális Buddha szobrot – a fotók és az okkal dühös reakciók bejárták a világot… Másfelől Bamiyan a központja – a tádzsik és pastu után – a harmadik legnagyobb etnikai közösségnek, a hazaráknak. Többségük az iszlám síita irányzatához tartozik, területüket Hazáradzsátnak hívják. A völgy Afganisztán turisztikai központja, ahol az ötezer méter fölé emelkedő hófödte csúcsok lábánál, mint egy kis oázisban élnek az emberek évszázadok óta – s mindenki itt hagyta nyomát. Gholghola agyagvárosa a történelmi Khorezm Birodalom emlékét őrzi, míg a város elpusztítása Dzsingisz kánhoz kapcsolódik. Természetesen mi is végig sétálunk a VI. században kifaragott Buddha szobrok mementója előtt; az egyikbe még fel is mászhatunk. Az erődszerű Vörös Város pedig a “Fehér Hunoknak” nevezett iráni népcsoporthoz kapcsolódik. Egykor itt több, mint háromezren éltek. A látnivalókban gazdag nap után természetesen egy kis piacozás és kebabozás sem maradhat el!

Reggeli után szomorúan búcsút intünk Bamiyantól. Déli irányban kelünk át ismét a Hindukus egy majdnem 3000 méter magasan fekvő hágóján. Amint elkezdjük az ereszkedést a déli hegyoldalakon, egyből érezni fogjuk, hogy Bamiyan alpesi völgyeinek hőmérsékletét felváltja a sivatagi forróság. De, ne hagyjuk magunkat becsapni: Ghazniba érve még mindig 2000 méter felett leszünk. A kiváló fekvésű várost az ókor óta folyamatosan lakják. Nagy Sándor idején Alexandria Opiana néven lett lett igazán ismert, majd egy muszlim dinasztia Ghazni központjával hozta létre a X. században a Ghaznavida Birodalmat. A pezsgő kulturális élet mellett jeles építészeti alkotások is kapcsolódnak a Ghaznavidákhoz: a város látképét uraló citadelláról körpanoráma – no, meg egy szovjet tank – fogad, a 44 méter magas, aprólékosan faragott minaretek pedig rakétaként törnek az ég felé. Ghazni utcáit járva azt is érezni fogjuk, hogy az eddig tapasztalt üzbégek lakta mazari és a hazarák lakta bamiyani “lazaságot” felváltja a konzervatív pastu népcsoport magatartása.

Bár valóban a város neve összefonódott a tálibokkal, de Kandahár jóval régebbi múltra tekint vissza. A város alapjait megint csak Nagy Sándor fektette le Alexandria Arachosia néven; ennek emlékeit az egykor szebb napokat látott agyagvár őrzi. Kiváló stratégiai helyzete miatt folyamatosan gazdát cserélt, míg végül 1747-ben Ahmad Shah Durrani Kandahárt tette meg az általa alapított, független Afgán Birodalomnak. Városnéző sétánk során természetesen mi is ellátogatunk az államalapító sírjához. Ezután a Chil Zena, azaz a “Negyven Lépcső” karakteres sziklaformáját is meghódítjuk: innen pazar kilátás nyílik a kandahári oázisra. De, nemcsak emiatt fontos ez a hely! Itt találták meg az indiai uralkodó, Ashoka i.e. III. században arámi és görög nyelven írt ediktumát, ami betekintést nyer a Nagy Sándor utáni viszonyokba. A modern korban Kandahár a Talibán spirituális központja, hiszen maga a mozgalom is részben innen indult. 1996 és 2001 között Kabul helyett volt Afganisztán fővárosa.

A mai napot teljes egészében Herát látnivalóinak felfedezésére szánjuk. A fő látványosság a város központjában magasodó, tekintélyt parancsoló citadella. A felújított, monumentális vár 2000 éven át adott védelmet különböző népeknek, birodalmaknak. A citadella után elsétálunk a több minaretből álló XV. század vallási komplexumba, ahol madrasszák, azaz Korán-iskolák is voltak egykor. Délután ellátogatunk a 2010-ben nyitott Dzsihád Múzeumba, amely Afganisztán és területén lévő háborúknak, illetve az azokban elesett harcosoknak állít emléket. A parkban a Szovjetunió elleni háborúban lelőtt helikoptert és vadászgépet is láthatunk. Itt fogjuk leginkább átérezni, hogy a háborúk mennyire átszőtték Afganisztán történelmét. Mindazonáltal Herát utcáin az életet és az élni akarást látjuk. Tisztelendő hozzáállás!

Várhatóan a kora reggeli órákban kiutazunk a kabuli nemzetközi repülőtérre, ahonnan – még egy utolsó adag ellenőrző ponton áthaladva – megkezdjük hazautazásunkat. Budapestre egy átszállással, a délutáni/esti órákban érkezünk.