A Kilimandzsáró, a Serengeti és a Ngorongoro ma is a világ egyik legikonikusabb útvonalát alkotják. De amit Hemingway még puskával járt végig, azt ma már fényképezőgéppel fedezhetjük fel. Mutatjuk, melyek azok a helyek, ahol az író útvonalát követhetjük.
Kilimandzsáró, mint a megtisztulás, beteljesülés és halál helyszíne
A Kilimandzsáró hósapkája első pillantásra szinte valószínűtlennek tűnik. Fehér koronaként lebeg a hőség és por fölött, mintha nem is ehhez a kontinenshez tartozna. Ernest Hemingway révén sokak számára irodalmi képként rögzült az emlékezetben.
A Kilimandzsáró hava (The Snows of Kilimanjaro, 1936) című novellájában így ír róla: „...és akkor, egyszerre, nem látott mást, csak a világmindenséggel egyenlő roppant kiterjedésű, hatalmas, magas és a napfényben hihetetlenül fehér hegycsúcsot: a Kilimandzsáró nyugati csúcsát.” A történet egy afrikai szafarin játszódik, ahol egy haldokló író fertőzött sebbel várja a halált. A Kilimandzsáró havas csúcsát nézve visszaemlékszik életére, szerelmeire és kudarcaira — az elmulasztott lehetőségek, a megbánás és az önazonosság elvesztése köré rendezve gondolatait.
Ma, közel egy évszázaddal később, a mászás egyszerre tűnik távolinak és ismerősnek. A felszerelés könnyebb és modernebb, az út szervezettebb, de a hegy léptéke, csendje és lassú próbája változatlan maradt.
Érkezés: Hemingway Tanganyikában
1933-ban Ernest Hemingway nem pusztán tájat keresett Afrikában. Feleségével, Pauline-nel érkezett a kontinensre, és egy hosszú tengeri út után a Mombasa kikötőjében lépett partra. Innen indult tovább Kelet-Afrika belseje felé, hogy végül átlépjen Tanganyikába, abba a térségbe, amely ma Észak-Tanzánia néven ismert.
A szafarit a kor egyik legismertebb vadászvezetője, Philip Percival irányította. Olyan ember, aki pontosan ismerte azt a világot, amely Hemingway számára egyszerre volt idegen és vonzó.
Az út, amely Kenyán át Tanganyikába vezetett, később az Afrikai vadásznapló (Green Hills of Africa, 1935) című művében öltött formát.
„Azért jöttem Afrikába, hogy vadásszak…” — írja egyszerűen. De a történet ennél jóval összetettebb. Útja a Rift-völgy peremén, a Serengeti síkságain és a Ngorongoro Természetvédelmi Terület magaslatain vezetett át azon a tájon, amely ma is a klasszikus szafariútvonal gerincét adja. Ami megváltozott, az nem a táj, hanem az, ahogyan értelmezzük. Míg Hemingway fegyverrel állhatott lesben a vadakra, addig mi fényképezőgéppel vadászhatjuk a különféle példányokat.
A vadászat azonban nem maradt következmények nélkül. A szafari során súlyosan megbetegedett: amoebás vérhast kapott, amely végül megszakította útját. A Kilimandzsáró látványa ekkor, egy repülőút során rögzült benne végleg, és később irodalmi formát öltött.
Hemingway azonban nem hagyta maga mögött a kontinenst. Két évtizeddel később visszatért Kelet-Afrikába, immár egy másik életszakaszban, idősebben, tapasztaltabban, és talán kevésbé a bizonyítás, mint inkább a megértés szándékával.
A szafari mítosza
Hemingway számára a szafari verseny volt. A siker mércéje a zsákmány, a pontos lövés, a nyomás alatti higgadtság volt. A táj színpaddá vált, ahol a férfiasság bizonyításra került, különösen a kudu utáni hajszában, amely szinte mitikus jelentőséget kap az Afrikai vadásznapló lapjain.
Ez a világ ma már nehezen értelmezhető. Akkor azonban a vadászat nemcsak elfogadott, hanem kifejezetten divatos időtöltés volt a tehetős nyugati utazók körében. Az egzotikus táj és a veszélyes állatok kombinációja egyszerre jelentett kalandot és társadalmi státuszt. Az úgynevezett „Big Five” (az oroszlán, elefánt, bivaly, leopárd és orrszarvú) a korszak vadászati szemléletének legfontosabb kategóriáját jelentette: ezek számítottak a legveszélyesebb és legértékesebb trófeáknak. Hemingway ebben a világban mozgott otthonosan és részben maga is hozzájárult a mítosz kialakulásához. A vadászat iránti szenvedélye nem maradt személyes ügy, fia, Patrick később Tanzániában élt és dolgozott, saját szafarivállalkozást is alapítva.
Safari njema
A „szafari” szó szuahéliül egyszerűen utazást jelent, a „njema” pedig azt, hogy jó. A teljes kifejezés egy útravaló, egy jókívánság: Jó utat! Nem vadászatot, nem trófeát, csak mozgást egy helyen, amelyhez nem tartozunk.
Talán ma közelebb vagyunk ehhez a jelentéshez, mint Hemingway idejében. A puskák száma csökkent, a szándék megváltozott, de a kérdés ugyanaz maradt: mit kezdünk azzal, amit itt látunk.
Ne hagyd ki az országról készült átfogó tudástárunkat! Tapasztalt utazók hiteles és hasznos információi. Minden, amit Tanzánia kapcsán tudni érdemes a látnivalókról, túrákról és nemzeti parkokról. Megnézem!
Ugyanazon az úton
Észak-Tanzániában utazni ma annyit jelent, mint akarva vagy akaratlanul Hemingway nyomába lépni.
Arushából indulva az út lassan emelkedik, majd egyszer csak megnyílik a táj. A por vörös, a levegő száraz, és minden nagyobbnak tűnik, mint amire az ember számít.
A Tarangire Nemzeti Park hatalmas baobabjai között elefántcsordák mozognak lassan, szinte hangtalanul. A Serengeti síkságain egy oroszláncsalád hever a fűben; látszólag nem történik semmi, mégis nehéz elszakadni a látványtól. A Ngorongoro pereméről nézve a táj egyszerre zárt és végtelen.
Néha csendben, néha ámulva nézzük ugyanazt a tájat, amelyet közel egy évszázada Hemingway és társai is láttak, átéltek. Kár bármihez is viszonyítani. Ha lehetőségünk nyílik kempingekben szállhatunk meg, még közelebb kerülve az állatokhoz. Esténként zebrák jelennek meg az itatóknál, a csendet csak a csillagok fényjátéka és egy-egy távoli oroszlánüvöltés töri meg.
Korábban idéztük Hemingwayt: „Azért jöttem Afrikába, hogy vadásszak.” De talán legalább ennyire fontos az, ami utána következik:
„…de most, hogy már itt voltam, s a vadászatot olyannak találtam, amilyennek elképzeltem, csaknem elfeledkeztem róla, mert annyira lekötött maga az ország.”
(Képek: Belényi Dániel)